June 29

I'm wowed.

Június 27

Ilyen szép fényeket és felhőket láttam vihar előtt az emeleti ablakból. Ezt az időt is szeretem- mondjuk inkább bentről nézni- de mikor vihar után kezdett tisztulni az ég, elmentem futni, és azt leszámítva, hogy úgy beállt a combom, hogy alig bírtam a végén emelni a lábam, semmiért nem adnám az élményt. Az ismerős és szeretett pályán, ahol több mint egy évtizedet lehúztam, (úgy, hogy volt olyan időszak, mikor minden nap több órát töltöttem ott) nyújtás közben néztem az alacsonyan úszó sötétszürke felhőket, ahogy mögöttük egyre sötétebb lesz az ég és mélyen belélegeztem az eső utáni párás, kellemesen hűs levegőt amibe enyhe hársillat keveredett a pálya melletti fák jóvoltából.
Erről aztán eszembe jutott egy sok- sok éve volt száraz, meleg nyári nap ugyanitt: technikai edzés, kalapácsvetés, nem volt kesztyűm és lehúzta a fém az egyik ujjamról a bőrt. Mivel ez miatt nem tudtam folytatni, elsétáltam a pálya másik végébe ahol elújságoltam az edzőmnek mi történt, majd leültem egy pálya mellé kifordított akadályra, és ott beszélgettünk, mineksorán elhangzott, hogy ez a mostani társaság, akik az egyesületben vannak, milyen jó csapat, és hogy nem is bánnánk ha így maradna. Tényleg nagyon jó társaság jött össze abban az időben, minden tekintetben.
El is érzékenyültem kicsit a természet és a helyszínhez fűződö emlékek összjátékának hatására, és most hogy ezt írom, természetesen megint ezernyi szép és vicces dolog jut eszembe, de ha úgy vesszük szinte ott nőttem fel, így teljesen jogos. Gyakran gondolok rá, és még bennem van az az érzés amit ez adott akkor, nem is olyan rég. Néha jó kicsit elidőzni benne. Ráadásul a héten két legközelebbi ezdőtársammal is beültünk egyet beszélgetni egy kávézóba, valószínűleg ez is hozzájárult a vihar utáni emlékfeltoluláshoz. Mennyit tudnék erről mesélni!

Próbáltam erősen nyomni az é betűt, talán sehol sem maradt ki. És miért van erre szükség? Véletlen szerencse folytán a rotringomnak írás közben titokzatos módon egy egy centi hosszú hegye tört ki és bepattant az É alá, amit azóta sem lehet kiszedni, viszont a lenyomását igencsak megnehezíti. :)

Balatoni kacsavadászat

Vagy csak a tudat határait feszegetem

Ó, hiányzik már egy jó barátnős beszélgetés, de Zsu messze van, a vizsgák pedig közelednek. Itt van a blog viszont, amiben azért nem mindig lehet nevén nevezni a dolokat, illetve én nem szeretném, mert túl nagy betekintést adna egyrészt, másrészt nyulabb vagyok annál, hogy egy az egyben ideálljak a magam meztelenségében, amit persze szavakon keresztül nem is lehet igazán megvalósítani, de közelíteni sem szeretném. Ez nem jelenti azt, hogy alapjaiban valótlanságokat írnék, de inkább általánosságokat, ami így el is veszi a mondandóm élét. Ez esetemben nem feltétlenül hátrány. Ráadásul ott van az a pozitív vonzata is, hogy nem lesz pletyka- és bulvárblog. Néhány dolognak meg úgyis csak úgy lenne értelme ha az is olvasná és értené akinek szól, bár sosem lehet tudni, elejtett információk alapján csak tudni vélni. Szóval az előző mondathoz hasonlóak elkerülése végett (is) maradnak az általánosabb megfogalmazások.

Azon gondolkodom egy ideje, hogy hogyan is lehet helyén kezelni azt a képességet, ami azóta erősödik bennem, mióta egyszer kénytelen voltam kinyitni a szemem. Ami aztán úgy maradt. Mert azóta nem csak látni kezdtem el sokkal jobban, hanem (meg)érezni is, bár e kettő nem feltétlenül különbözik.
Azzal nincs semmi gond, sőt, mindenképp ajándéknak tekinthető, hogy olyan emberek körében sokkal jobban boldogulok, akiket nem ismerek a szó klasszikus értelmében véve. A megérzések és azokra való hallgatás képességének mindennapi életben való hasznosítását már nem is említve. Képesség, mert nem is olyan könnyű odafigyelni, felismerni, főleg nem hallgatni rájuk. Mert valóságként jelentkeznek, ezért egyszerűen csak átsiklom felettük, ha nem figyelek.
Annak kezelésével viszont akadnak problémáim, mikor egy jól ismert emberre érzek rá annyira, hogy csak az idő és a saját belátásom tud igazolni. Megfejtem a tudatalatti jelzéseit, az általa mutatott vagy előhozott szimbólumokat értelmezni tudom, és ezek nem mindig azok a dolgok, amiket egy akármilyen szinten ennek az embernek az életébe bevonódott személy látni akar. Ezzel egyáltalán nem célom azt állítani, hogy létezik a megismerésnek egy akár teljes, akár majdnem teljes foka, mert egyáltalán nem így gondolom. Sőt! Az emberi és az afelett álló faktorok hatása kiszámíthatatlan. A kérdés csak az, hogy valóban létezik-e a meg(/fel)ismerésnek egy olyan foka, ami már meghaladhatja azt a szintet (amit sokféleképp hívnak sokféle kultúrában és ebbe a gondolatmenetbe ez nem teljesen illeszthető, mert az az istenség fogalmát is kimerítené) ami megérthető, elfogadható, feldolgozható az aktuális képesség birtokában?