Már akkor is igazat adtam neki gondolatban, mert ő az az ember akinek a szavára tudok adni ilyen dolgokban és eddig mindig igazolódott, hogy jól tettem. Szóval igazat adtam és elfogadtam az útmutatást, pedig nem álltam túl jól ezen a téren, és onnan nézve kicsit úgy képzeltem el magam ebben az állapotban, mint a Macskafogó végén virágot szedegetőket.
...de nem, nincs virág, csak egy kis értetlenség, és sajnálat... vagy hasonló. Például, amiért képes engem akárki olyan jelentőségű embernek látni, hogy megérje neki akár a puszta létem okán generált negatív érzésekkel mérgezni magát. Rám nincs hatással. Vagy a nadrágra felugró sáros lábú kiskutyán bosszankodni. Komolyan, érdemes? Amellett, hogy a válasz egyértelmű, tudom, hogy szükség van néha (vagy többször, önértékeléstől függően) önigazolásra. Olyankor nehéz kibírni egy "nézd, de béna" nélkül, ami aztán felszínes megnyugvást hoz, ráadásul rövid távon. Esetleg a rossz napért a kutyust okolni leveszi a felelősséget a vállamról.
Mennyivel-mennyivel többet ad, amikor ehelyett örülök neki és jó érzés, hogy meglátom a szépet. Belegondolni abba, hogy szerencsétlen kutya miatt képes lennék mérgelődni... na, ez tényleg vicces. (Főleg ahogy én elképzelem: bolyhos kis szürke kutya, Bubi. Kiszolgálatott, alárendelt. Mint a kutyák általában, irántuk érzett szeretettől függetlenül.) És belátható, hogy erre akkor van lehetőség, ha szeretettel fordulok minden, mindenki felé. A szomorú az egészben csak annyi, hogy ha valaki erre nem képes, az a maga iránti szeretet hiányát mutatja, hiszen ahhoz hogy utálkozva forduljon kifelé, ahhoz előbb ezeket az érzéseket magán is át kell vezetnie. Pontosabban... csak magán.
Nem tudom, hogyan lehet szemléletet váltani, nehezebbnek tűnik, mint dagonyázni a negatív érzésekben, pedig nem az. A változás viszont egyértelműen feltűnik. Mindenkinek. Pozitív benyomásként.
0 komment:
Megjegyzés küldése