Tour de Café

Hamarosan indul az őszi-téli időszakot színessé tevő kávéházi körútunk is!

Proszociális pillanatok

Mennyi szorongó ember sétál az utcán! Némelyikük olyannyira, hogy meg sem mer szólítani, hogy álljak már arrébb egy kicsit, mert ő pont ott akar elsétálni, inkább marad a kevésbé kitárulkozó, fizikai megoldás mellett. (És még itt leszögezem, hogy nem szeretem a folyton a semmiről és a problémákról beszélgetni akaró néniket.)

Nem is feltétlenül az ilyen extrém esetek a leginkább jellemzőek, és ezekkel ennél többet kár is foglalkozni. Sokkal rosszabb azt látni, hogy elvétve mosolyodnak el, és nagyon ritkán "veszik észre" egymást az emberek. Bár ez legtöbbször nekem is csak akkor tűnik fel, ha valaki kivételesen rám mosolyog, vagy meglátom a szemében, hogy ő is felismer, hisz minden második nap elmegyünk egymás mellett valahol a környéken.

Ilyen kevesen lennénk azok, akik nézelődve sétálnak a céljuk felé? Észlelve eközben az épületeket szemmagasság felett is, a város apró (és kevésbé) változásait, a fiút a kávézó teraszán, aki még ugyanazt a könyvet olvassa, mint mikor legutóbb is ugyanott ült. Pedig mennyivel érdekesebb és eseménytelibb így. (Természetesen lehet, hogy csak érdektelenség, de hadd legyek olyan naiv, hogy ezt ne általános állapotnak, hanem a szorongás általi begubózás folyományának vegyem.) :)

Az egész postot pedig az ihlette, hogy mikor megkérdeztem valakit a villamoson ismeretlenül, hogy hol vette a papucsát, először nagyon meglepett arca volt... aztán elmosolyodott. Meg ezen kívül még valami más is.

Nem muszáj minden mellett szó nélkül elmenni.

Mosoly

Egy pillanat, mikor egy késő nyári délutánon a lemenő nap sárgára festi a várost, majd ahogy felhajtunk a Lágymányosi hídra, megcsillan a motor visszapillantó tükrében. 

Olvasás közben

Valóban nem felelsz feltámadó érzéseidért, vágyaidért, gondolataidért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha már befészkelik magukat az ereszed alá, fészket raknak, fiókákat költenek ki- az a te beleegyezéseden múlik.