Azoknak, akiknek hozzám hasonlóan: fogalmuk sincs

Mit lehet csinálni egy doboz szárított shiitake gombával? 

Az éhség exponenciálisan növekvő függvénye és a hozzávalók korlátozott száma miatt nem sokáig gondolkodtam azon, hogy kibontsam-e  azt a dobozt, amivel már egy hónapja szemeztem. Gyorsan beáztattam a nem túl bizalomgerjesztő egyedeket, és egy fél órára meg is feledkeztem róluk, amíg furcsa szagra nem lettem figyelmes. A gombafejek megdagadva, boldogan úszkáltak a víz felszínén. Pár perc gondolkodási szünet után, mialatt kitaláltam, hogy akkor mit is lehet ezekkel kezdeni, hozzáláttam a vacsora elkészítéséhez. 

A leírásához szerintem több szakkifejezés lenne szükséges, mint amennyivel rendelkezem, úgyhogy azt mondom, egy forró olajos serpenyőben egy paradicsom és paprika társaságában, kis E.-féle zöldfűszerrel (és észrevehetetlen mennyiségű vegetával) megszórva addig kevergettem, míg jó illata nem lett a gombának. 

A tányérban még rádobtam pár kockát abból a sajtból, amit a hűtőben találtam, és nagyon ízlett. :) A nevét mindenképp megkérdezem majd...

Az íze pedig olyan, mint amit egy ember maximum elvár egy tízperces ételtől.

Határmezsgye

Ajtócsapódásra ébredt. A reggelnek ez a pillanata volt az, amiről még nem tudott, a következőben már kellemetlen feszültséget érzett az egész testében és azt kívánta, bár soha sem ért volna véget az éjszaka. Visszatérni a valóságba is épp eléggé nyugtalanító volt, így a reggeli általános gondolatokat is mogorván köszöntötte. Kávé... minek? Jobb lenne átaludni a következő pár évet. Azért le kellene zuhanyozni, hátha... hátha valahogy megtísztít belülről is. Még nincs minden veszve? Lassan felkelt, majd pár perc múlva megállapította, hogy a zuhanytól várt megtisztulás ilyen földrezuhant állapotban még csak külsőleg sem hoz tökéletes eredményt. Lassan felöltözött. Jól akart kinézni, hosszan válogatott, mit vegyen fel. Reménykedett, hogy talán a fizikai dolgok hatással lesznek a közérzetére.  Menni kell... valahova. 

Még alacsonyan járt a nap, de már szinte égetett. A fehér pihék árnyékot vetettek karján, a szél pedig néha összeborzolta őket. Hosszan figyelte. Mégis van még, ami szép? A villamoson meglepetésére élvezte az utazást. A monoton zörgést, a házak és fák közül néha előbukkanó napot, ahogy a csukott szemmel érezte a napos és árnyékos helyek változó ritmusát. Fekete, narancssárga, fekete, narancssárga. Velem játszik. "Úton lenni a boldogság..." Nem tudta, hova megy. Menni kellett; vagy menekülni? Hátha megtalálja amit keres, ha egyáltalán keres valamit. Talán egy másik világot, ahol minden más. Ahol csak jelen van, ahol a múlt tényleg nem létezik. Feladná talán mindazt, amit megismert, megszeretett, vagy elért. Nem... talán, talán azt még nem. Pedig a jelenben nincs megoldás, csak egy másik jelenben. 

Leszállt a villamosról, szeretett volna valamerre határozottan elindulni, de nem tudta eldönteni, merre. Leült egy kőre a közeli parkban és figyelte a gyerekek játékát. Próbálta csak a szépet látni. Magát az életet, amibe most olyan nehéz volt kapaszkodni. Sokáig ült ott, órákon keresztül nézte és próbálta magában átformálni a világot, de az érzés, hogy menni kell valahova, vagy csak menni kell tovább nem múlt el. Megint felszállt a villamosra, visszafelé indult. Hazafelé közeledve minden utca egyre ismerősebbé vált, és egyre erősödő rossz érzést váltott ki. Mikor lesz ennek vége? Vajon mihez fog kezdeni?